A woosterék már megint valami nagyon jóra hívták fel a figyelmet. A legjobb talán rögtön a helyszínen reflektálni:
Benjamin Verdonck hatalmas fészke egy Rotterdami épületen.
Egy szép (?) napon minden egyforma lesz (lehet?): amikor a természet és az ember által előállított tárgyak egyformán szétégtek. Egy szép (?) napon minden egyforma lesz (lehet?): amikor mindent elönt a víz, és zuhanyzóink a világtavat locsolják majd.
Egy szép (?) napon mindennek megfordul az értéke: a hegyek történetét örző gyűrödések lankái szolgálnak majd mértékegységként és a korábban évtizedek munkájával felhalmozodótt tárgyi javaink, az asztalaink, ágyaink, takaróink és cipőink hasznavehetetlen koncként húzzák majd le a mentőcsónakokat…
poétikus képek…
és riasztóan esélyesek, hogy egy szép (?) napon már nem megrendezett, hanem dokumentumfotók mutatnak majd hasonló helyzeteket.
Rufusz Ferenc Legye előtt 1980-ban ez az orosz animáció süvített végig a világon, sőt azóta is tartja magát az első sorban.
Jurij Norstein egy nagy öreg, ahogyan animál, az egy álom…
A Flash mob a performansz művészetből indult, ma is gyakran használt kortárs művészeti köztéri intervenció, de van amikor sikerül ezt a műfajt kínosan kihasználni és megerőszakolni:
Először lássuk a kérdés apropóját:
“From: Tomcat
Date: 02/04/2008 20:17:22
Subject: Bombagyár: Flashmob hétfõn!
Kedves Gyárlakók, fõleg a budapestiek!
Mint bizonyára olvastátok a Kuruc.info-n, az elmúlt napokban egy kis bonyodalom származott abból, hogy egy újlipótvárosi zsidó jegyirodában lefasisztáztak és az utcára kidobtak egy magyar lányt. Ezután a boltra rárepült egy Molotov-koktél, de a jelek szerint a zsidó tulajdonos, és az általa alkalmazott oláh cigány szarzsák nem értett még ebbõl sem. A lányt ma életveszélyesen megfenyegették, mivel tudják, hogy a közelben lakik.
Hétfõn flashmobot szervezünk. Kérünk mindenkit, hogy vegyen fel fekete nadrágot és bomberdzsekit, ennek hiányában pedig bármit, ami jelzi, hogy a magunkfajták közé tartozik. Elmegyünk ebbe a jegyirodába néhány százan egyszerre, jegyet venni az április 19-i Kárpátia koncertre. Próbáljon kidobni mindenkit egyenként. Aki nem akar vagy nem tud erre költeni, az kérdezze végig, milyen nemzeti érzelmû programokat tudnak ajánlani, és ezekre mennyibe kerül a jegy.
A flashmobon ott lesznek valami gárda budapesti tagjai is. Most nem jut eszembe, melyik gárda az. Annyi van belõlük, kiment a fejembõl.
A flashmobról a Bombagyár Televízió felvételt készít. Természetesen nem a ti arcotokat vesszük, hanem a zsidóét.”
A levél folytatása itt olvasható.
A performance artból kinövő flash mobot eddig Magyarországon alapvetően kétféle szervezésben ismerhettük meg: az egyik amikor kortárs művész nagy tömegben szervez embereket egy bizonyos helyre egy bizonyos tevékenység gyakorlására pl. esernyővel álljon/sétáljon a Lánchídon. ( Maider López Dunafelfedés című akciója.)
Más jellegű szervezést jelent a civil szervezetek (Negyedik köztársaságot!) kezdeményezte Párnacsata Világnapja .
A mai nappal megszervezik az első magyar antiszemita illetve neonáci flash mobot a bombagyárosok. Ezzel a flash mob mint köztéri intervenciós műfaj új jelentést kapott a magyar közéletben. Ez a flash mob biztosan nem marad visszhangtalanul.
Meglepetés: A beszélgetés közben Másik János örömzenél a Kex slágerekből.
…és még az nagyon fontos, hogy ki tervezte a könyvet! Gerhes Gábor.
Túl a kormányzat konzervatív és semmitmondó nemzeti reprezentációján, mit látunk a környzetünkben?
A Nemzeti Múzeum kertje romokban, az ünnepségre legalább az illegálisan parkoló autók egy részét kitették, de a letarolt kert továbbra is elsivatagosodott, elszemélytelenedett, halott és unott. A Nemzet Kertje hm, kifejező hely.
Milyen interpretációi léteznek a nemzeti identitásnak? Nem is azért írok, hogy regisztert közöljek az ide sorolható munkákról, inkább csak egy művészről beszélnék ennek kapcsán. Egy olyan művészről akinek a munkái összességében hitelesen és mélyen mutatnak be egy nemzeti identitást mind a rendező, mind a felvétel tárgyául szolgáló környezet vonatkozásában.
Olga Chernysheva moszkvai videóművész munkáit az elmúlt héten prezentálta az ELTE Művészetelméleti és Médiaelméleti Intézetében. Az orosz hétköznapokat bemutató videóin ellentmondásos egyéni, közösségi szituációkat láthatunk, sokszor éppen az a poszt-szovjet állapot szúr szemet, amit mi is megtapasztalhatunk itt Magyarországon.
Olga Chernysheva: The Train, 2003
A vonaton utazó tömeget vagy éppen a helyi felszabadulási ünnepségen szerepzavarral küzdő résztvevőket képes úgy kameravégre kapni, hogy esendőségükben szerethetők, érthetők és méltóságteljesek maradjanak a figurák. Ami igazán megfogott benne, az a korrekt és ugyanakkor szubjektív nézőpont, ahonnan ő “forgat”: kritikus, de tiszteletben tartja a kritika tárgyát, azaz a saját környezetét. Olga Chernysheva videóiban az orosz nemzeti identitás két izgalmas oldala rajzolódik ki, az egyik a művészé, a másik a kamerája túloldalán élő hétköznapi szereplőké.
Olga Chernysheva: Second Life, 2001
amit gondol a “magyar critical writing” állapotáról. Hogy nincs külön orgánuma.
És őszinte érdeklődéssel a szemében megkérdezte, hogy miért van ez így.
És összenéztek az illetékes jelenlévők, és közös erővel megvonták a vállukat majd ezzel a lendülettel hosszúra nyújtották a nyakazatukat és megemelték fejezetüket. Vigyázó szemüket Bécsre vetették és megmagyarázták a fontolva haladást.
Magam is magamba szálltam. Aztán másokra. Majd multilaterális konyhai tárgyalások után arra a művészetpolitikai álláspontra helyezkedtem, hogy cselekedni kell. Azaz írni. Kritikailag függetleníteni a megmondást az ilyen-olyan maradványokhoz kötődő lapoktól. Nem mintha azoknak nem lenne fontos tapasztalata vagy leginkább kezdeti lángolása, ami aztán alábbhagyva is tiszteletünkre tarthat számot, de nem tarthatja a szánkat. Mi tartja a szánkat? Hát csak nem a tematikamentes havi vagy kéthavi kiadványok?
Mondtam magamnak itt van ez a blog, hát kritikailag élhetem itt ki magam, nem elég ez? Aztán ott van a tranzit blogja is, de hát hisz ott is kényelem van,
aztán arra jutottam, hogy a ma létező legkényelmetlenkedőbb, hogynemongyam kritikus hang az ingyenpiaé.
A dolog ezzel még nincs lefejezve, Georgnak igaza van, ezt fel kéne vállalni. Én benne lennék, de ez persze nem one man show, úgyhogy ezennel feladom a hirdetésem ‘critical_writing.hu 2008′ jeligével:
“Hamarosan induló kritikai írásokat közlő nyomtatásban (is) megjelenő kortárs művészeti folyóirathoz csatlakoznék,
ha megalapítottad vagy ha még nem, de tervezed, erre a jeligére írj a zsirpapir.hu szerkesztőségébe.”
Vagy elég az ingyenpia?
Ezt a kérdést már több külföldi ismerősöm tette fel nekem, amikor evidenciaként beszéltem Erdély szerepéről a magyar kortárs művészet kapcsán. Nem sok mindent mutathattam nekik róla. A Tranzit Szellemi Szabadiskola keretében Georg Schölhammer beszélgetett Beke Lászlóval a rendszerváltás előtti időszak művészeti szcénájáról, a Beke által is működtetett kapcsolatrendszerről. Itt fekete-fehéren elhangzott, Erdély külföldi recepciójának hiányosságai annak tudhatók be, hogy nem született róla összefoglaló monográfia minimum angolul és magyarul. Miért kellene mindenkinek beérnie oral historyval, legendákkal és az életmű itt-ott felbukkanó töredékeivel?
A legtöbbet az artpool online közölt gyűjteményének köszönhet a megboldogult emlékezete. És egy szikár felsorolás próbálja sorra venni az életmű lényeges eseményeit, az artportálon. Ide tartozik még a C3 honlapján található ‘párhuzamos kötés’ izzórendszere.
És a filmes életműről a legtöbbet a bbs honlapján találtunk.
Szóval, csak amiatt vagyok nagyon szomorú, hogy Erdély Miklósnak még mindig nincs monográfiája.
Mi lesz az Időutazással…?
“Ami lesz és visszahatni képes, az van.” Ezt Erdély ‘Idő-mobius’-ában olvashattuk. Nincs semmi hír egy lehetséges monográfiáról. HADITITOK?
Ez sajnos a monográfiára is igaz: Ami nem lesz és visszahatni nem képes, az nincs!
Meg kell hogy osszam veletek a legújabban engem leginkább lehengerlő francia animációt, ami értelmezésem szerint leginkább és persze tökéletesen véletlenül a magyar identitás gyönyörű képlete is. Hát nem lenyűgöző, hogy valaki rájön, hogy nem csak hátrafelé tud menni és aztán úgy dönt, hogy jobb lesz ha továbbra is úgy tesz, mintha csak hátrafelé lehetne…. na nem is rágom tovább szájba…
(La Revolution des Crabes, Arthur de Pins)
A Centre Pompidou állandó kiállításának részeként látogatható nemzetközi válogatást bemutató Új Média Arhívum egy azaz egy Budapesten élő magyar művész munkáját tartalmazza! Forgács Pétertől a Bartos család című 1988-as 59 perces családi történetet feldolgozó film (Privát Magyarország sorozat) látható.
No és hol maradt a többi magyar új médiával foglalkozó művész?