contemporary art with salt and pepper
A Centre Pompidou állandó kiállításának részeként látogatható nemzetközi válogatást bemutató Új Média Arhívum egy azaz egy Budapesten élő magyar művész munkáját tartalmazza! Forgács Pétertől a Bartos család című 1988-as 59 perces családi történetet feldolgozó film (Privát Magyarország sorozat) látható.
No és hol maradt a többi magyar új médiával foglalkozó művész?
Tang Maohong animációi a műfaj legjobbjaihoz tartoznak, legalábbis szerintem. Már több munkájából láttam részleteket, a 2006-os Szingapúri Biennálé egyik fenegyerekeként elég sokat lehetett róla hallani, itt van pl. az egyik legszolidabb darab, amivel ott jelentkezett:
Ezen a sorozaton kívül, most lehetett látni tőle egy 3 csatornán vetített videót a Mumokban, ami szerintem érdekesebb a szingapúri animációinál is. Ezek a teljesen betépett hangulatú animációk gyilkos társadalomkritikával mutatják be a kínai társadalom szervilis automatizmusát (persze, nem mintha ez csak ott lenne jellemző.) Aliz csodaországban keveredik a kínai mindennapok civilizációs rohamtempójával és mint sok más mai kínai művész Maohong is elsősorban a kínai nagyvárosi életmód visszásságaira koncentrál. A szorgalmas munkával összekapcsolódó elfojtás és a hedonista vágyak ellentmondásossága keveredik a részben kapitalista, részben kommunista gazdasági üzemmód etikai feszültségeivel.
(ezt a rossz minőségű felvételt találtam róla a youtube-on, valami azért kivehető belőle…)
(fotók: Elek Judit)
Maohongra jellemzőek ezek az ambivalens figurák, szerintem találó, ahogy a francia forradalom nőalakját átformálta. Az is sok izgalmas asszociációt kelt, hogy az alábbi képen, kinek a farkát vágják le és kik. A fejetlenség és farkatlanság kritikája.
Zhou Xiahu nem kímél. Sem a kiszemelt témát, sem a befogadót.
Ez a részlet a ‘Crowd of bystanders’ 2003-2005-ben készült munkából van, amit kerámia szobrokból és videókból álló installációként mutat be a művész.
Különlegessége, hogy elkészíti a 3d-s színházat, amiben lejátsza az epizódot a kamera előtt, a kiállításokon pedig úgy mutatja be ezeket a felvételeket, hogy mellettük magát a színpad-modellt is láthatjuk. Zhou 1997 óta készít videókat (art video). Egy, a MUMOKnak adott interjúban (in: China facing reality, katalógus) azt nyilatkozta, hogy kiskorában ilyen kis bábukkal szórakoztatta magát, hoyg színházasat meg filmeset játszon. Később ezt a gyerekkori játékot továbbfejlesztette művészeti gyakorlattá. Ezek a művek – látszólag gyerekes módon – obszenitást és erőszakot ábrázolnak, miközben magáról a médiumról és a megfigyelő ellentmondásos helyzetéről is összetett állítást tartalmaznak.
(A fotókért örök hála Erdei Krisztának. A képekre kattintva, megnézheted nagyobb méretben is.)
Hosszan elidőztem a Kis Varsó kiállításán a Platán Galériában. Persze a szokásos a helyzet: rejtjelezés, rengeteg dokumentáció, belterj. Művészek vizsgálnak művészeket. Szuperinteligens vájkálás a múltban, hogy közelebb kerüljenek a szcéna mai valódi “felállásának” megértéséhez. Ezzel a problémával én is sokszor szembesülök. Hogyan értelmezze a mai 30-as korosztály azt, amit a mai 70-80 év körüli korosztály 40 évvel ezelőtt csinált? Kit kéne erről megkérdezni? Őket magukat? Vajon hiteles-e a “segítségük”? Kooperálnak-e? Megkérdeztem a Kis Varsót, hogy mit tapasztalnak ezügyben?
Fotók:Georgios Makkas
Zsírpapír: Mi derül ki az általatok megkeresett konceptuális művészek reakcióiból? Nyitottak arra, hogy folyamatosság legyen a generációk között? Vagy ettől elzárkóznak és azt gondolják, hogy amit akkor konceptuális művészetként ők képviseltek az egy lezárt korszak?
Havas Bálint: A Szentjóby talán legkevésbé, de a többiekre álatlánosan igaz, hogy eléggé az utóbbi alaphelyzetben voltak, amikor a beszélgetés elkezdődött. A mi paradigmánk eléggé más. Nehéz ezt a két paradigmát közelíteni egymáshoz.
Gálik András: Amivel találkoztunk, az egy 40 évvel ezelőttről öröklődött szorongás, félelem, ami a mai napig tartja magát. Velünk szemben is érezhető ez a távolságtartás, gyanakvás. Nem tudom, hogy nekik mit lehet mondani és mit nem, hogy milyen relációk vannak, mit akarnak. Ez a fogaskerék beakadt. Nagyon.
H.B.: Ez lényeges tanulság.
Continue reading ‘ALIENS 2: Kis Varsó a Platánban’
Van egy francia, aki átüt a Zsírpapiron. Camille Laurelli képzőművész munkáit már 2 éve kísérem figyelemmel. 2004-ben azzal talált meg, hogy szeretné bemutatni a duplavégű cigarettákat tartalmazó “Smoking Collective” című diplomamunkáját.
Aztán a cigarettát még tovább “kasztrálta” “Tükröződések” című képén.
Azóta sok víz lefojt a Szajnán, és Camille egyre szarkasztikusabb humorral illeti a környezetét. Birom őt, egyszerre humoros, életvidám és rezignáltan elvágyódó. Szereti és kineveti, hogy mennyire francia:
Camile Laurelli: Nálad is franciább vagyok! (Fájdalom), 2007, fotó.
Van hozzá feltét is!
Camille-nak ma jó napja van, az Ecrans c. francia online kulturális magazin ma hozta le egy remek videóját, nézzétek ti is: ” Azt hiszem tudok repülni” 2006, video.
Az ellenerők néha felemelők!
“Ilyen volt-ilyen lett” ez a mi budapesti valóságunk a Tűzoltó utca környékén. 4 filmen 4 szempontból egy helyet nézhetek, ilyen is meg olyan is, gondolom, attól függ ki mit néz ki a helyből, az egyik filmcsináló az első erkélyből rómeóésjúliát néz ki, a másik az aluljáróbeli térítőnőkből hősellenség-agitátort szemez ki, a harmadik közben egy lepukkant bár sörmegváltóváróit találja meg, a negyedik meg őrlődik, hogy itt nincs is kit fellelni. Másnak is nehéz dolga van, ha a csakúgyarrajárót be akarja vonni az “életébe.
