Meglepően jó vizsgafilmeket láttam ezekben a napokban a kecskeméti KAFF idei versenymezőnyében.
Ebből magasan a legjobb Ducki Tomek Életvonal című filme, amit 2006-ban készített, egyébként tavaly végzett a MOME animáció szakán. Egyedi és általános remek egyensúlya. A létező ezúttal a létben gurul (úgy látszik már nem ér rá állni ), gépekkel azonosulhatunk érzelmileg és mintha az anima beköltözne az animált robotokba, lelkes fémkonstrukciók egy lelketlen világban: szabad a pálya – amíg tart.Honnan egy huszonkevés emberben ennyi életbölcsesség? Olyan ez a film, mintha egy 500 évre tervezett ember csinálta volna, valahogy tökéletesen sikerül áthozni az emberi élet egyszeriségét, törékenységét és megmagyarázhatatlan – véletlenszerű változásait. Egy rendező, aki már fiatalon be tudja mutatni, hogy a teleologikus gondolkozás hiábavaló, érzelmek, esélyek és véletlenek a fő mozgatórugók az emberélet törékeny sínein. Sajnos Tomektól nincs fenn ez a film a youtube-on (érthető szerzői jogi okokból, hiszen ez a filmfesztiváli versenyben tilos), de megtaláltam egy régi kedves animációját, ami uygan más mint a szóban forgó Életvonal, de azért megér egy kósza pillantást.
Aztán van még két olyan magyar fiatal, akik a MOME után most előkelő londoni művészeti egyetemeken csinálnak animációsfilmeket, az egyikük Bánóczki Tibor, aki Tejfogak című 11 perces filmjével hosszú és komoly történetmesélésbe kezdett a lakótelepi fiatalok romantikus helyszínéről : a hátsóülésről. Bánóczki egyébként ezzel a filmmel Annecy-ban is jelen volt, akárcsak Ducki. Bánóczkitól is csak egy régebbi – de remek – rövidfilm van a youtube-on, de bevezetőnek erre is rápillanthatnál, ha már ide jutottál…
Gacs Réka: Yarn….Good light is essential című filmje nagyon kiforrott, élvezetes produkció, amit a Royal Art College hallgatójaként készített. Gacs fekete-fehér rajzanimációja üdítő élmény: már maga a téma, hogy egy éjszaka (is?)kötögető nő harisnyafűzőbe burkolt sonkáin ücsörögve mi mindent kerekít ki a kötőtűi közül, hmmm, amikor hiába minden egyedül kell eltöltenie az időt. Rékától nem találtam filmet a neten, de remélem hamarosan fogok, vagy ha te találsz szólj hozzá!
Volt még egy meglepő alkotás B. Nagy Ervintől, Borders című fekete-fehér animációjában formák vívnak élet-halál harcot, szinte megszemélyesíti a szigorú orosz konstruktivisták formai hagyatékát. Hemzseg a formai konfliktusoktól :]
Aki még nem járt az Epreskertben annak azért, aki meg már csukott szemmel is tudja a járást, annak meg azért számolok be az idei végzős szobrászokkal kapcsolatos élményemről, mert aki még nem és már csukott szemmel is…. szóval egyaránt fontos, hogy a kert szobrászai szuperjóban vannak egymással, hovatovább a hatker kis szigeteként kés- és villanegyedtől övezve idillibe hajló művészközösséget képeznek. Mondják, hogy ezt gyakran az anyag követeli meg, tekintettel a megmunkálhatóság segítséget igénylő fázisaira – lehet, hogy a festőknek épp ez hiányzik? ( G8 4 art követelések: Több ólmot az olajfestékbe! Még súlyosabb témákat! )Van itt egy-két fiatal művész, aki az átlagtól eltérően nem befelé fordul, hanem kifelé, és munkáikkal elsősorban azt szeretnék megmutatni, hogy milyen is ebben a közösségben alkotni.
Azt gondolom, hogy az idei év mindent leperzselő pernyetermelésben is élenjáró közösség – élesztője Jenei Barna Márton évek óta készülő “főműve” volt. Már évközben is figyelmes lettem az oszlopcsarnok előtt álló rendhagyó csocsóra, na de most beüzemelte a diplomavédésre! És működött! Úgy értem égett a keze alatt a munka, a csocsóbábuk helyén perzselődtek a nyers húsdarabok a “labda” meg izzó hagymaként tűzött a kapuba. És Marci melója a diplomavédéskor valóban beüzemeltetett, nem is akárhogy, a mesterek ragadták magukhoz a csocsónyeleket, hogy lejátszák az első meccset. Szerintem klassz, hogy van egy olyan diplomamunka, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy manifesztálódjon általa a hely szellemisége és közben az alkotó viszonya a helyhez. Ráadásul többször használatos! Az ilyesmi ritkaság errefelé, vagy?
Az előző poszt edukációs célú komoly opusza ímhol folytatódik, a nemzetközi installációs helyzet fokozódik!
Most aztán megtudhatja mindenki hogy mitől döglik pl. a Dogma-légy.
Az idei diplomavédések a Képzőn megint azt juttatják eszembe, hogy az egyik legjobb “oktató-filmet” sajnos nem játszották le soha a hallgatóknak, pedig ki tudja, talán jobban sikerülne sokak diplomamunkája…. netán humort is csempésznének a nagy hatalmas és súlyos mondanivalóba…hát igen, ez az egyik legfájóbb hiányossága a végzősöknek, a humor elkerüli őket…
Javaslom a “do it yourself” paradigma megerősítését kishazánk nagy művészeti akadémiáin belül, sőt kívül is!
Ma rendes éves diplomavédés-látogatásomat töltöttem a Képzőn, azon reménnyel kecsegtető alkalomból, hogy nagyhírű és igen erős történeti gyökerekkel bíró képzőművészképző akadémiánkon ma biztosan meglepetés fog érni: reméltem, hogy kicsiny szcénánk derűreborúlt egére tán üstökösöket pingál egynémely vizsgázó deák. Úgy értem az Agykontroll-tanfolyamokat is lekőrözve érkeztem pozitív életszemléletet ültetve a recehártyába, hogy majd amikor már 3 órája izzadok a melegtől, majd ne gondoljam, hogy a művészet purgatóriumában találom magam. És mit ad I..ten? Nem ott találtam magam?
9-től kezdődött a diplomavédés, mint máskor is, és persze mint az öreglányok varkocsa ez is csak az elején volt vastagabb, per koponya vaskosabb kérdezgetésekkel tele, aztán a végére (hja koradélutánra) már csak pár erőtlen kérdés jutott a delikvenseknek.
Most lehajlok a strófákról, rátérek a lényegre: ma 15 halandó ostromolta a művészet walhalláját, ebből 1 asszem talán bebocsájtást nyerhet, ha így folytatja, tucatnyi betette a lábát az ajtórésbe, a többi legurult a lépcsőn.
(Papageorgiu Andrea nagy triptichonja az előzetes vázlatok és a korábbi festmények alapján többet ígért….)
Most nem is szeretnék itt személyeskedni (de azért a végén majd mégsem tudom megkerülni), hanem inkább megosztom a benyomásaimat úgy általában az évfolyam festőiről.
A Tranzit Művészetelméleti-és gyakorlati szabadiskola keretében tartotta Jan Verwoert berlini műkritikus az öröm birodalmába vezető szemináriumot – idestova 2 hónapja már – és ha sokáig kellett is várni az eredményre….végre megérkezett. Verwoert mostanra összeállította azt a ppt anyagot, amiben a 3 napos beszélgetés eredménye olvasható, benne a résztvevők hozott anyagával.
A szeminárium idején elég részletesen írtam már Verwoert felvetéséről, ha nem emlékeznél rá….
A “Speaking about community” kezdetű szöveg legszellemesebb része a “The Grill”, amelynek meleg mindannyiunkat óv és véd a felnőtté váló művészeti világ csúnya harcaitól
A hasonlatot egyébként Erdei Kriszta fotója ihlette:
Hosszan elidőztem a Kis Varsó kiállításán a Platán Galériában. Persze a szokásos a helyzet: rejtjelezés, rengeteg dokumentáció, belterj. Művészek vizsgálnak művészeket. Szuperinteligens vájkálás a múltban, hogy közelebb kerüljenek a szcéna mai valódi “felállásának” megértéséhez. Ezzel a problémával én is sokszor szembesülök. Hogyan értelmezze a mai 30-as korosztály azt, amit a mai 70-80 év körüli korosztály 40 évvel ezelőtt csinált? Kit kéne erről megkérdezni? Őket magukat? Vajon hiteles-e a “segítségük”? Kooperálnak-e? Megkérdeztem a Kis Varsót, hogy mit tapasztalnak ezügyben? Fotók:Georgios Makkas Zsírpapír: Mi derül ki az általatok megkeresett konceptuális művészek reakcióiból? Nyitottak arra, hogy folyamatosság legyen a generációk között? Vagy ettől elzárkóznak és azt gondolják, hogy amit akkor konceptuális művészetként ők képviseltek az egy lezárt korszak? Havas Bálint: A Szentjóby talán legkevésbé, de a többiekre álatlánosan igaz, hogy eléggé az utóbbi alaphelyzetben voltak, amikor a beszélgetés elkezdődött. A mi paradigmánk eléggé más. Nehéz ezt a két paradigmát közelíteni egymáshoz. Gálik András: Amivel találkoztunk, az egy 40 évvel ezelőttről öröklődött szorongás, félelem, ami a mai napig tartja magát. Velünk szemben is érezhető ez a távolságtartás, gyanakvás. Nem tudom, hogy nekik mit lehet mondani és mit nem, hogy milyen relációk vannak, mit akarnak. Ez a fogaskerék beakadt. Nagyon. H.B.: Ez lényeges tanulság. Continue reading ‘ALIENS 2: Kis Varsó a Platánban’
A legérdekesebb az egész Alien legenda ügyben, hogy a Kis Varsó hogyan hackelte be magát a magyar “földönkívüliek-legendáriumába”. Merthogy “Crew Expendable” címmel ott kötöttek ki (ahol a madár se jár)….tréfamentes övezetben vizsgálják van-e közösség a művészeti szcénában. Szóval arról is megkérdeztem a Kis Varsó kül- és beltagját, hogy mégis ez az Alien ennyi év után hogyan kerül ide, retróznak itt avagy épp ellenkezőleg felviszik az elefántcsonttoronyba az Alien balladai homályát?
Zsírpapír: Hogy kerül a “feláldozható legénység” a kiállításotokba?
Van egy francia, aki átüt a Zsírpapiron. Camille Laurelli képzőművész munkáit már 2 éve kísérem figyelemmel. 2004-ben azzal talált meg, hogy szeretné bemutatni a duplavégű cigarettákat tartalmazó “Smoking Collective” című diplomamunkáját.
Aztán a cigarettát még tovább “kasztrálta” “Tükröződések” című képén.
Azóta sok víz lefojt a Szajnán, és Camille egyre szarkasztikusabb humorral illeti a környezetét. Birom őt, egyszerre humoros, életvidám és rezignáltan elvágyódó. Szereti és kineveti, hogy mennyire francia:
Camile Laurelli: Nálad is franciább vagyok! (Fájdalom), 2007, fotó.
Van hozzá feltét is!
Camille-nak ma jó napja van, az Ecrans c. francia online kulturális magazin ma hozta le egy remek videóját, nézzétek ti is: ” Azt hiszem tudok repülni” 2006, video.
A Mások élete című német film nemrég ért be a magyar mozikba. Első képsorain az a Sebastian Trost szerepel, aki a Gob Squad előadása kapcsán nemrég a Trafóban fotózkodott a Zsirpapírnak.
Elgondolkodtató, hogy Németországban az állambiztonságiak leleplezését a filmművészetben ilyen nyíltan és lebilincselően fel tudják dolgozni. És a film kapcsán az is eszembe jut, hogy nemcsak az irigylésre méltó, hogy ezzel a témával érdekfeszítően tudnak foglalkozni, hanem az is, hogy nyíltan kutathatóvá tették az állambiztonsági alkalmazottak és a “hálózati személyek” katalógusát.
Ide kapcsolódik a Wilson nővérek Stasi City című 1997-es videoinstallációja, amit Londonban, New Yorkban, San Franciscoban is nagy sikerrel mutattak be az elmúlt években. A Stasi jó téma, de nemcsak ezért érdekes a Wilsonék videója, hanem azért is mert okosan megragadja a Stasi racionális gépezetének irracionális alapját. A videót a Stasi börtöneiben és lehallgató irodáiban vette fel a két angol művész egy berlini tanulmányút alkalmával. A YBA generáció jelentős alkotóiként számon tartott Jane és Luise Wilson a bukott 20. századi politikai utópiák használaton kívüli hatalmi tereit nyomasztó, kísérteties színpadi díszletté változtatja, szimbólikus térként kezeli. Az intézményeket létrehozó politikai akarat, a hatalom és kísérői: az üldözési mánia és a megfigyelés kényszere érdekli az alkotókat. A kémszervezet épületének alapos dokumentációja során egy visszafogott narratíva alakul ki, amelyből ugyan hiányoznak az eredeti szereplők, de minden azoknak az embereknek a jelenlétére utal akik egyszer a kémbürokrácia gépezetét hajtották a mára pókhálóssá vált irodákban.
), gépekkel azonosulhatunk érzelmileg és mintha az anima beköltözne az animált robotokba, lelkes fémkonstrukciók egy lelketlen világban: szabad a pálya – amíg tart.Honnan egy huszonkevés emberben ennyi életbölcsesség? Olyan ez a film, mintha egy 500 évre tervezett ember csinálta volna, valahogy tökéletesen sikerül áthozni az emberi élet egyszeriségét, törékenységét és megmagyarázhatatlan – véletlenszerű változásait. Egy rendező, aki már fiatalon be tudja mutatni, hogy a teleologikus gondolkozás hiábavaló, érzelmek, esélyek és véletlenek a fő mozgatórugók az emberélet törékeny sínein. Sajnos Tomektól nincs fenn ez a film a youtube-on (érthető szerzői jogi okokból, hiszen ez a filmfesztiváli versenyben tilos), de megtaláltam egy régi kedves animációját, ami uygan más mint a szóban forgó Életvonal, de azért megér egy kósza pillantást.
